19.rész

A labda szállt a kapu felé, Mike pedig felugrott érte, de nem sikerült elkapnia és a labda bent volt a hálóban. A svéd szurkolók hangos üdvrivalgásban törtek ki, Mike, pedig a jobb kezét fogta a baljával és rosszallóan nézte. Két perc volt hátra a mérkőzésből – és ez is a hosszabbítás volt -, amikor a kapus kidobta a labdát, ami egyenesen Aidennél landolt. Aiden futott vele és hosszas passzolgatás után sikerült csak elérniük a tizenhatost, de ekkor a bíró lefújta a meccset. A svédek nyertek és összevissza ugrálták egymást, míg a mi csapatunk idegesen, némelyek gondterhelt arccal jöttek le a pályáról. Nagyjából egy óra múlva már mindenki a hotelben volt. A fiúk a társalgóban ültek. Mi kicsit később érkeztünk és mi is bementünk hozzájuk. Teljesen ki voltak akadva, bár ha belegondolok jogosan. Fenn voltak akadva a bírón, a svédek játékán és azon, hogy hárman is lesérültek. Szegény Mattnek eltört a lába, úgyhogy a többi meccsről le kellett mondania. Mindenki nagyon nyúzott volt és ideges. Leültem Aiden mellé és átkaroltam.

-         - Sajnálom. – mondtam és a vállára hajtottam a fejem.

-         - Nincs mit sajnálnod. – suttogta – Azok a svédek kész állatok. Csoda, hogy még van olyan játékosunk, aki még teljesen egyben van. 

-         - Te jól vagy? – kérdeztem.

-         - Na, látod, szerintem én vagyok az egyetlen, aki igen. – mondta még mindig halkan, de ingerülten. – Van egy olyan nagyon rossz érzésem, hogy Svédország lesz a csoportelső, és ha mi is tovább akarunk jutni, akkor a következő két meccset meg kell nyernünk.

-         - Hidd el sikerülni fog. – nyugtattam – addig még van pár napotok.

-         - Igen reménykednünk kell. – mondta és azután már nem szóltunk semmit. Csak ültem mellette, a fejemet a vállára hajtva és hallgattuk, a többiek beszélgetését.

Késő este volt, amikor bementünk a szobánkba és lefeküdtünk. Aiden átkarolt én pedig éreztem, hogy átjár a boldogság. Lassan elaludtam, legalábbis elbóbiskoltam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de nem sok, talán fél óra, amikor éreztem, hogy Aiden megmozdul és elveszi a kezét rólam. Kinyitottam a szemem és a szemem sarkából láttam, hogy előveszi a telefonját és elkezd rajta pötyögni. Aztán várt és pár perc múlva a telefon rezgésére lettem figyelmes. Igen egy csendes szobában, még ezt is lehet hallani. Tehát smsezett. Ilyenkor? Mégis kivel? Elöntött a féltékenység. Velem sem szokott ilyenkor smsezni, de akkor kivel? Aztán elhessegettem a gondolataimat, mondván, hogy biztos az egyik csapattársával beszélget és megpróbáltam újra aludni. Hajnali kettő volt, amikor arra ébredtem, hogy rezeg alattam az ágy, vagy legalábbis a matrac, úgyhogy kinyitottam a szeme és magam előtt láttam az iPhonet. Aidenre néztem, aki szerintem belefáradt a sok smsezésbe és nem ébredt fel. Tudom nem illik, de megnéztem a feladót. Legnagyobb csalódásomra, nem az egyik fiútól jött, sőt még csak egy haverjától sem, mert lány volt az illető. Na, ekkor ismét egy féltékenységi roham tört rám, de ezt is elhessegettem, mert eszembe jutott Clara és a félreértés. Azonban nem tudtam türtőztetni magam és megnéztem magát az üzenetet. Csak ennyi állt benne: Én is. <3  Ezután már nem bírtam tovább és az Aiden által küldöttet is muszáj volt látnom, ami sokkolt: Imádlak. Csak ennyi. Betelt a pohár. Letettem a telefont és felkeltem. Nem érdekelt, hogy mennyi az idő, és hogy korom sötét van, de hazamentem apáékhoz. Lehet, hogy kissé féltékeny voltam, így utólag visszagondolva és kissé túlreagálom a dolgokat, de akkor speciel, már a Claras eset sem tudott megnyugtatni. Nem néztem meg a többi üzenetet, pedig kellett volna. Csak taxiba ültem és hazavitettem magam – mármint apuékhoz –. Viszonylag halkan nyitottam ki az ajtót – van kulcsom, hát persze :) - és a lehető leghalkabban osontam fel a szobámba. Ledobáltam a táskám, átöltöztem és ledobtam magam az ágyra.

-         - Au! – kiáltotta egy hang, mire én megijedtem. Úgy tűnik, valakire ráültem. Teljesen kikészültem. Megfogtam az első kezembe eső dolgot. Egy körömollót? Király! Ha rám támad, akkor majd körbe vágom… (:)) Felkapcsoltam a villanyt és akkor megpillantottam az ágybitorlót. Nem hittem a szememnek. – Te mit keresel itt?