2.rész

„Nem az lehetetlen!” – gondoltam, de ő is hamar észrevett és elindult felém, én pedig elrohantam. Oda szaladtam a barátnőimhez és elmeséltem, hogy mit láttam. Naomi értetlenül bámult, Ashley pedig olyan furcsán nézett, furcsállta a dolgot mégis mintha zavarná valami. Épp rá akartam kérdezni, amikor megérkezett az osztályfelelősünk, Chris és betessékelt bennünket a koleszbe. Majd megkaptuk tőle az órarendjeinket aztán itt volt az ideje a takarodónak.  Tavaly október óta lakom egy szobában Ashleyvel. Naomi Spesses, ezért ő ugye a saját tagozatának a koleszában lakik, de az időnk nagy részét azért együtt töltjük. 

Másnap reggel hamar talpon voltam és gyorsan felkaptam az egyenruhámat. Miután Alice is felkelt lementünk reggelizni a közös ebédlőbe (mehettünk volna a kolesz ebédlőjébe is, de szerintünk sokkal hangulatosabb, ha együtt lehetünk a többi osztály diákjaival is)  és akkor megint láttam a „rejtélyes Adriant”. Olyan furcsa volt. Az ismerős fiú az Keila-sok asztalánál ült, de ha emlékeim nem csalnak Adrian Spess-es volt. De biztos én tévedek. Ekkor teljes sötétség borult rám; valaki eltakarta a szememet.

-         - Búú! – kiáltotta a fiú, mert a hangjából ítélve fiúnak tűnt – Rólam már el is felejtkeztél? – kérdezte sértődötten.

-         - Brad! – kiáltottam és a bátyám nyakába vetettem magam. Már hónapok óta nem láttam. Nem is csoda, mert tavaly volt hatodéves (afféle mesterképzésképpen érettségi után fel lehet venni, újabb tantárgyakat és további három évet tanulhatnak a legtehetségesebb diákok, igaz az utolsó másfél év leginkább csak bonyolult vizsgákból áll) és a vizsgáira tanult, így szinte sosem találkoztam vele, a nyáron, pedig amikor apunál voltam, épp körbeutazta Spanyolországot a bandájával.

-         - Na hogy van az én másodikos húgom? – kérdezte.

-         - Kösz, jól. – mondtam, majd vonakodva, de rávettem magam, hogy megkérdezzem tőle – Adrian nem Spess-es volt?

-         - De, - válaszolta – miért kérdezed?

-         - Ott az a srác – mutattam a tegnapi fiúra – az Keila-sok asztalánál. Pontosan úgy néz ki, mint ő!

-         - Iiigen… - szólt habozva, de volt valami furcsa a hangjában – Nem tudom, ki lehet, az.

Ekkor a fiú ismét észrevette, hogy figyeljük és ismét elindult felénk. Most nem rohanhattam el, hisz ott volt a bátyám, mit szólt volna. A srác nemsokára odaért hozzánk és vonakodva megszólalt.

-         - Sziasztok, a nevem Aiden Wor… - mondta, de megakadt, mert úgy néztem rá, mint, aki sosem látott még fehér embert. Tudtam, hogy mit akart mondani… Worse… ez volt Adrian vezetékneve is.

-         - Csak… nem Worse? – kérdeztem mire a fiú helyeslően bólintott.

-         - De. A… - nem tudta befejezni, mert azt hittem lefordulok a székről és Brad fogott meg. „Worse… Adrian sose mondta, hogy van testvére.”

-         - Adrian ikertestvére vagyok. – fejezte be a mondatát a fiú. „Ráadásul ikertestvére.” Nem bírtam elképzelni, pedig itt állt előttem és teljesen úgy nézett ki, mint Adrian, kivéve egy apró részletet: Aiden szeme barna volt és nem kék, mint a testvéréé. Mindketten szőkék voltak, és ha jól emlékszem Adrianra, akkor nagyjából egy magasak is lehettek.

-         - A nevem Kathrina. – mondtam és próbáltam minél normálisabbnak tűnni, de az kissé nehezemre ment azok után, amit hallottam.

-         - Tudom. – válaszolta a fiú, de ekkor megszólalt a csengő, hogy ideje órára menni, én pedig végre elmehettem. Nem tagadom eléggé feszélyezett a sráccal való találkozás. De elfelejtettem a gondjaimat, hisz az első tanóránk a összevont dupla töri volt volt és az a kedvencem. Mégsem tudtam odafigyelni, egész órán, Aidenen járt az eszem és amikor megláttam a tanteremben – amiből kiderült, hogy a fiú is másodikos, tehát évfolyamtársak vagyunk –  láttam, hogy egyfolytában engem néz, tehát arra is ügyelnem kellet, hogy ne figyeljem. „ Aiden? Nem is tudtam, hogy Adriannak van testvére, pláne, hogy ikertestvére. El kell ismernem, ahhoz képest, hogy ikrek, kinézetben is különböznek egy kicsit; különböző színű a szemük és Adrian vonásai kicsit lágyabbak… MI VAN VELEM? Még csak egyszer láttam és máris totál belezúgtam… De szó sem lehet arról, hogy még egyszer összejöjjek egy Worsesszal! – fejeztem be a gondolatot sietve, mert kezdtek a gondolataim rossz irányba terelődni és megpróbáltam figyelni az órára. Mire észbe kaptam ismét megszólalt a csengő és vége lett az órának. Sietősen mentem ki a teremből, hogy lehetőleg ne találkozzak a sráccal, de sajnos ez sem sikerült. Aiden a falnak támaszkodva várt, és amikor kiértem odaszólt nekem.

-         - Tudom, hogy jártál a bátyámmal és őszintén, nem tudom mit ettél rajta. – mondta és a szemembe nézett avval a gyönyörű barna szemével. Olyan nyugalmat és szeretetet árasztott, hogy alig bírtam róla levenni a szemem. „Biztos, hogy Adrian testvére?”  kérdeztem folyton-folyvást magamtól. De nem, nem szabad, nem bízhatok meg egy Worseban, hisz… Adrian is az. Ezért gyorsan elsiettem a srác mellett, anélkül, hogy válaszoltam volna a kérdésére. Aztán felmentem a hálószobánkba, ahol Ashley épp a tükör előtt fésülgette göndör szőke haját.

-         - Ez annyira hihetetlen! – mondtam, mire ő még a szokásosnál is furcsábban nézett rám.

-         - Mi? – kérdezte.

-         - Tudod, van az a srác, az, az Aiden. Ő is egy Worse, mégis más, mint Adrian. Olyan helyes volt, ahogy ott állt nekitámaszkodva a falnak, képes lettem volna helyben megcsókolni.

-         - Oó, támad a szerelem! – nevetett Ashley.

-         - Ne beszélj már butaságokat, végül is ő is csak egy Worse. – bizonygattam, bár a szívem mélyén tudtam, hogy igaza van. Teljesen beleestem Adrianba.

-         - Adrian nem olyan, mint a bátyja! – mondta dühösen Alice. – Ő kedves, megértő, szeretetreméltó… - mondta áhítattal – Ráadásul focista! … Csak kár, hogy fiatalabb nálam… - fejezte be szomorúan.

-         - Nem értem, mi a gond avval… - de csak ekkor esett le – Te honnan tudsz ennyit erről a srácról?

-         - Ööö… Tavaly első félévben egyszer összefutottunk, pontosabban összeütköztünk a nagyteremben, azóta jó barátok, ismétlem, CSAK jó barátok vagyunk. – válaszolta.

-         - Ahha. – mondtam, de ekkor ismét megszólalt a jelzőbagoly és le kellett vánszorognunk matekra. Ki nem állhatom azt a tantárgyat, fogalmam sincs, hogy egy ehhez hasonló, különböző tehetségekre specializálódott iskolában miért van szükség egy efféle tantárgyra, ráadásul tele van csomó, magolós házival. Az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket, az volt, hogy beszéljek Aidennel, de ő sajnos nem volt ott órán, úgyhogy be kellet érnem azzal, hogy rajta gondolkodtam. Az óra hamarosan véget is ért és aznap már nem találkoztam a fiúval.