4.rész

Ashley rontott be a szobába.

-         - Kath, mindenhol téged kerestelek. – mondta – Nézz az órára, nemsokára megszólal a csengő. – Felpillantottam és ránéztem. Látta a kisírt szememet és odaült mellém az ágyamra. – Mi történt?

-         - Brad… - kezdtem és ismét kitört belőlem a sírás – elment és csak a következő félévben jön vissza. Már alig vártam, hogy láthassam, most meg… - a könnyeim patakokban folytak és odabújtam a barátnőm mellé. – Miért mindig akkor van turnén, amikor találkozhatnánk?

-         - Ne bánkódj! – mondta és megpróbált megnyugtatni. – Gyorsan elrepül az a pár hónap, főleg, ha jól érzed magad. Hidd el Brandon nem örülne annak, ha így látna. Próbálj ne gondolni rá és látni fogod, hogy nemsokára itt lesz újra. – a szavaira valamelyest megnyugodtam és visszatettem Pinkyt a helyére aztán átvettem az egyenruhámat. 

Épp akkor szólalt meg a csengő, amikor végeztem. Felkaptam a tankönyveimet aztán Ashleyvel együtt lesiettünk. Neki irodalom órája volt, nekem matematika (blah). Órán valami értelmetlen dolgot tanultunk. Nekem nem sikerült elsőre, sőt még most sem fogtam fel a lényegét, főleg, mert teljesen máson járt az eszem. (csak tudnám miért kell nekünk mér másodikban azt tanulnunk, amit mások csak harmadikban???) Ezt szerencsére senki sem vette észre, csak Naomi, aki mellettem ült és Aiden, aki végig engem figyelt. Az óra végén odajött hozzám és elkísért a koleszunkig én pedig bementem Pinkyért, aztán együtt elvittük sétálni, hisz mióta megérkeztem, csak a szobánkban kuksolt. Csak az udvaron sétáltunk, a történtek után nem volt kedvem lemenni a faluba. Aznap délután még volt egy óránk, de csak akkor jutott eszünkbe, amikor hirtelen megszólalt a csengő. Mindketten berohantunk a saját szobánkba (ami persze nekem volt a nehezebb, hisz a Muse-osok kolesza épp a sulival átellenben volt, az Keila-soké pedig pont a tornatermek mellet, ahol éppen sétáltunk) és gyorsan összeszedtük a holmiainkat. Pinkyt beraktam a ketrecébe (vagy minek is lehet nevezni a lakhelyét) és lesiettem órára. Szerencsétlenségünkre Művészetek óránk volt (persze a Spess-esek nélkül :P) és nekem nem igazán sikerült megkedveltetnem magam a tanárral tavaly. A professzor – pár percnyi késésért – kapásból minket feleltetett (a második órán!!!) én egy jeggyel, Aiden pedig két jeggyel rosszabbról idult. Ebből kiderült, hogy Aident még kevésbé kedvelte meg, mint engem, pedig ő előbb érkezett meg, mint én. (vagy csak kihagy a rövidtávú memóriája és elfelejtette, hogy mennyire akart megszívatni bennünket) Ez az óra nem is vánszoroghatott volna jobban; komolyan, olyan volt, mint egy reumás csiga. Az óra végén még beszélgettem egy kicsit Naomival aztán elindultam felfelé a kolesz klubházába. Útközben a nagy sietségben nekem jött valaki.

-         - Hééé! Nem látsz a szemedtől? – kiáltottam neki, mire az rám nézett. Gyönyörű kék szemei voltak, amibe épphogy belelógtak csillogó szőke tincsei. A termetéből ítélve egy elsős lehetett. 

-         - Bocsánat… - szabadkozott és egy kicsit el is vörösödött.

-         - Semmi baj. – enyhítettem a hangnememen – Én nem figyeltem oda. A nevem Kathrina Tornow.

-         - Én Simon Willows vagyok. – mosolygott a fiú.

-         - Örvendek. – mondtam – Melyik osztályba jársz? Nem vagy véletlenül Keila-s?

-         - Nem, Muse-os vagyok. – válaszolta félénken és kissé dadogva.

-         - Igen? – kérdeztem csodálkozva, hisz nem emlékeztem a fiúra a beosztáson. – Én is. - - - Mehetünk együtt a koleszig. – ajánlottam fel és a fiú örömmel fogadta el. Útközben elmesélte, hogy nagyon örül, hogy megismerhetett, mert eddig nem volt még egy barátja sem; egyrészt azért, mert ő elég visszahúzódó, másrészt pedig azért, mert nem igazán bírja azokat a lányokat, akik a kinézete miatt állják körbe. Én is elmeséltem neki pár dolgot, köztük a bátyám történetét is. Amikor végigértem a történeten megkértem Simont, hogy hadd öleljem meg, hisz nekem ilyenkor mindig olyasvalakire van szükségem, akit átkarolhatok. De pechemre épp akkor futottunk össze Aidennel, amikor összeölelkeztünk Simonnal és hát, eléggé félreérhetőre sikeredett... Aiden megvetően nézett rám.

-         - Nem is tudom, hogy melyiktök a rosszabb a bátyám vagy te. Egyformák vagytok. Összeilletek. – mondta majd elrohant.

-         - Várj! – kiáltottam utána, de ő nem is figyelt rám. Utána rohantam, de elvesztettem a nagy tömegben és zokogva mentem vissza a koleszunkba.  A társalgóban összefutottam Simonnal és láttam az arcán, hogy magát okolja mindezért.

-         - Nem a te hibád. – mondtam neki, aztán felrohantam a szobánkba és levetettem magamat az ágyamra. Aztán álomba sírtam magamat.

Másnap szerencsére szombat volt és a hétvége (más bentlakásos iskolákkal ellentétben) mindig teljesen szabad a diákoknak. Sokáig aludtam, hisz valamikor 10 óra körül ébredtem fel és eszembe jutott Aiden. Meg kell keresnem. Gyorsan felkaptam magamra valamit, pontosabban egy bordó kockás blúzt, hozzá a fehér farmeremet és az éktalpú szandálomat. Aztán lementem a közös nagyterembe. Sajnálatomra nem volt ott tehát elindultam ki az udvarra, hátha ott lesz. De sajnos ott sem jártam sikerrel. Már kezdtem aggódni, hogy az Keila koleszában van, ahova persze nem mehetek be, amikor észrevettem egy padon az egyik óriási ablak mellett. Elindultam felé, de ő meghallotta a cipőm kopogását rám nézett avval a gyönyörű barna szemével és felállt.

-         - Várj! – kiáltottam, de ekkor észrevettem, hogy nem akar elrohanni, és odamentem hozzá. – Tegnap, amikor megöleltem Simont, akkor az azért volt, mert megvigasztalt, tudod Bradről beszélgettünk.

-         - Annyira sajnálom. – mondta Aiden – Nem kellett volna úgy felkapnom a vizet, csak tudod annyira ideges voltam és nem tudtam uralkodni magamon. Annyira szeretlek. – fejezte be aztán megcsókolt. Én is megcsókoltam, de nem mondtam semmit, nem volt rá szükség.

-         –Áll még az a randi, amire tegnap hívtál? – kérdeztem mosolyogva, mire ő átkarolt.