41.rész - Minden sínre kerül

Az ikrek rosszul sikerült találkozója óta eltelt 3 hónap. Adrian ismét lelépett, mikor az iskola vezetősége nem figyelt oda és senki sem tudja, hogy hol van. Aiden jól van, csak sajnálom, hogy még mindig nem jönnek ki a bátyjával... miattam. Edrward és én otthagytuk a sulit, aminek volt aki örült, volt aki nem. Anyu és Erica speciel nagyon kadkadtak,amikor betoppantunk és kijelentettük, hogy ezentúl a British singerssel fogunk foglalkozni. Épp ezért a skacok nagyon örültek. Minthogy ők is jártak gimibe, így hogy mi minthogy otthagytuk a sulinkat, csatlakoztunk hozzájuk és azóta egy londoni magángimibe járunk miközben minden délután próbálunk és hétvégénként koncerteket adunk. Egy kis időbe beletellet, amíg meggyőztem az otthoniakat, hogy nekem ez így a jó, bár ez leginkább csak anyunál volt gond, mert  apu tök jól kezelte . Majd ismét beletellt egy kis időbe, amíg mindenkivel kibékültem. A legnagyobb falatnak azonban Brad bizonyult, aki épp akkor érkezett vissza a suliba, amikor elmentünk. A legközelebbi szünetben, amikor találkoztunk egy órán keresztül csak azt hallgattam, hogy milyen felelőtlen vagyok és hogy szükségem van arra a tudásra és gyakorlatra, amit megszereztem volna a Feultyban. Majd amikor letelt az egy óra kötelező fejmosás, boldogan borult a nyakamba.

- Te vagy az én kishúgom! - vigyorgott - tudtam, hogy rám ütöttél és téged is jobban érdekel a zene, mint az a suli! - szorongatott, mire elmosolyodtam. Valamennyire igaza volt. De igazából nem azért hagytam ott a sulit, mert nem érdekel, mert igenis érdekel, hanem Ed és a British singers miatt. Most épp nekem ők az egyik legfontosabbak, a varázslás még ráér....

Szóval minden sínre került. Most épp boldog vagyok és épp turnézunk a srácokkal. Asszem egy időre, itt a vége a történetemnek és befejezem a naplóírást, de ígérem, ha lesz valami érdekes jelentkezem. ^^ Addig is Bye-bye :D

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Nah igen én magam is csak ezt tudom írni immáron másodjára, hiszen ezt a blogot másodjára indítottam el és zártam le ugyanott. Amikor újrakezdtem arra számítottam, hogy sikerül folytatni, és őszintén vannak ötleteim is, de nincs időm megvalósítani őket. A nyaram túlzsúfolt lett, szóval ha van valaki aki olvassa, remélem megérti ezt.

Amint tudok itt is jelentkezek egy folytatással, esetleg ezt a részt is kihagyva. Addig is... Bye-bye.

by: Kathy F.

40.rész

-         - Végre megvagytok! – kiáltotta idegesen Naomi – Velem kell jönnötök. – mondta egyre idegesebben.

-         - Mi a baj? – kérdeztem, de ő nem válaszolt.

Együtt rohantunk vissza a suliba, pontosabban én rohantam Aiden után, aki még mindig a kezemet fogta. Egyenesen a Nagyterembe mentünk. Egy csomó diák tolongott a teremben és mindannyian egy bizonyos srácot vettek körül, akin Spess-es egyenruha volt. Naomi előre ráncigált minket és végre megpillanthattuk a fiút. Talán olyam magas lehetett, mint Aiden, maximum egy kicsivel magasabb. Arcát csuklya fedte, de amikor odaértünk és észrevett minket félrecsapta azt. Azt hittem menten elájulok… Adrian állt előttünk. A srác végigmért bennünket, majd ránk nézett és elsötétült az arca. Észrevette, hogy az öccse – még mindig – fogja a kezem. Értetlenül néztem rá, de ő ránk rontott.

-         - Igen? – kiabálta – Amint nem vagyok itt elveszed azt, ami az enyém? – megragadta az öccse kezét és még mielőtt az válaszolhatott volna elráncigálta. Ki a diákok közül. Kezét kitépte az enyémből, majd eltűntek a tömegben. Utánuk akartam szaladni, de Naomi lefogott.

-         - Hagyd, ez az ő ügyük, hadd intézzék el maguk között…

*Aiden*

Adrian kiráncigált a tömegből és egy eldugott helyre vitt. Teljesen ki volt készülve és nagyon pipa volt rám, ez látszott az arcán.

-         - Hogy merted? – ripakodott rám.

-         - Kathrina nem a tulajdonod és különben is ő szakított vele, te meg leléptél! – ellenkeztem – Azt sem tudtuk, hogy hol vagy.

-         - Az teljesen mindegy. Azért jöttem, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém. És te ebben nem fogsz megállítani… - mondta és lekevert nekem egy nagy pofont, aminek hatására elveszítettem az egyensúlyom és a földön landoltam. – Öcskös. – nevetett fel gúnyosan, majd ismét emelte az öklét, hogy üssön. – Kathrina az enyém! – üvöltötte, majd lehajolt, megragadta a pólómat és felemelt, aztán megint behúzott nekem egyet. De én sem hagytam magam. Kiszabadultam a fogásából és talpra kecmeregtem, majd én is behúztam neki egyet és kirúgtam alóla a lábát.

-         - Kath senkinek sem a tulajdona, sem a tied, sem az enyém, neki is meg van a szabad akarata. – ráncoltam a szemöldökömet, majd magam elé tartottam a kezem, mert időközben a bátyám összeszedte magát és a térde felém közelített. Szerencsére még időben elugrottam az útjából.

-         - Elég! – kiáltotta, majd ismét felém rúgott, azonban ezt már nem sikerült kikerülnöm és repültem egy jó pár métert. Adrian odajött és újabb ütésre emelte volna a kezét.

-         - Hagyjátok abba! – hallottam egy idegesen csengő hangot és a bátyám sóbálványként merevedett meg mellettem, majd hátra fordult. Felnéztem a megmentőmre… akarommondani a megmentőimre, majd elsötétült minden…

*Kathrina*

- Te ezt nem érted… Aidennel szakítottunk… - mondtam halkan és falfehér arccal, miközben az ajtót kémleltem hátha visszajönnek, de nem. Adrian azért rontott rá Aidenre, mert azt hitte, hogy járunk. De ez nem igaz… MÁR nem járunk. Miattam támadt rá. Utánuk kell mennem! Elindultam kifelé, de Eddel találtam szembe magam. Értetlenül nézett rám.

- Kath, mi volt ez?

- Baj… - válaszoltam röviden és elindultam kifelé – Meg kell őket keresnem, mielőtt még kárt tesznek egymásban… vagy ami még rosszabb… - elcsuklott a hangom. Még gondolni sem mertem rá.

- Veled megyek! – indult el ő is, mielőtt még reagálni tudtam volna.

Együtt kerestük az ikreket az iskola területén. A szerencsén múlhatott, vagy nem is tudom, hogy min, hogy időben megtaláltuk őket, ugyanis Aiden már a földön feküdt, Adrian pedig ütni készült. Idegesen küldtem. Mindketten kékek-zöldek voltak. Rákiáltottam Adrianra, de nem igazán találtam megértő fülekre, mire Ed odament és leültötte. Amikor megnyugodtam, hogy Adrianmár nem bánthat, odasiettem Aidenhez. ~Ezek egyszer még megölik egymást és mindez az én hibám. Minden rendben volt köztük, nagyon jó testvérek voltak, erre jöttem én és viszályt szőttem közöttük.~ Megráztam a fejem és döbbent arccal néztem körbe. Ed Adrian mellett állt és a biztonság kedvéért még rajta tartotta a szemét. Egyre nagyobb tömeg kezdett körénk gyűlni.  Naomi, aki közben összeszedte Alicet is, volt az első és őket követték a többiek. Ijedten kapkodtam a fejem és az arcomra kiült az értetlenség.

-         - Szóljon már valaki egy tanárnak! – ripakodtam rájuk és lassan könnyek gyűltek a szemembe.

A tömegben mozgolódás támadt és kicsivel később láttam valakit az iskola felé rohanni…

Ott térdeltem Aiden mellett és gyötört a bűntudat. Tudtam, hogy rajtam veszekedtek és miattam fekszenek most itt. Más talán örült volna, ha érte veszekszenek, de hogy így! Hisz testvérek, ráadásul ikrek, hogy képesek egyáltalán bántani egymást? Sose akartam ezt. Még azt se, hogy veszekedjenek értem. És mégis…

Vártunk és vártunk. Eltartott egy darabig, amíg az a diák visszatért az egyik tanárral. (Csak azt nem tudom, hogy ilyenkor hol vannak a tanárok? Minden kicsi szabályszegést észrevesznek, de amikor baj van, sosincsenek sehol!) Bevitték a fiúkat és a diákokat a klubhelységekbe küldték. Csak minket, kettőnket nem. Edet és engem. Magyarázatot vártak arra, hogy mit két „megtámadott” diák mellett. Elmondtam, amit tudtam, és amit gondoltam, mármint, hogy mi szerintem mi történt kettejük között. Edet is kifaggatták, de ő nem tudott mit mondani, csak hogy miután nekem nem sikerült leállítanom Adriant, ütötte ki. Az ikreket a gyengélkedőre vitték és miután végeztünk a magyarázkodással, mi is odamentünk. Leültem Aiden ágya mellé és megfogtam a kezét. Ed a falnak dőlt és onnan figyelt engem. Későbbi elmondása szerint őt csak az érdekelte, hogy mi van velem. Aiden eszméletlenül feküdt az ágyon, de jó hír, hogy a doktornő szerint csak zúzódásai lettek az esés és az ütések hatására, komolyabb baja nem. Adrian is ki volt ütve, de ő szerintem már nem Edward ütése miatt, hanem valami nyugtató vagy tudomisén mi miatt. Hol egyikükre, hol másikukra néztem és aggódtam. Nem tudtam mi lesz ezek után. Egyszer találkozott a pillantásom Edével. Mindaddig, olyan semmit mondóan nézett, de akkor, mintha élet tért volna a szemébe. Ellökte magát a faltól és odajött hozzám.

-         - Én ezt nem értem… - kezdte a maga módján halkan – Mi ez az egész? – most először láttam rajta, hogy teljesen tanácstalan és mindent elmondtam neki az elejétől a végéig. – Ez kemény… - összesen ennyit reagált. Nem néztem rá. A szememet lesütöttem a történetnek nagyjából azon a részén, hogy Adrian lelépett.

-         - Adrian és Aiden között miattam van viszály. Adrian azt hiszi, hogy az öccsével járok és…

-         - De hisz ez így van! – vágott a szavamba értetlenül, mire még jobban lesütöttem a szemem.

-         - Nincs… - mondtam halkan – Aidennel szakítottunk, és ha jobban belegondolok mi is csak azt hittük, hogy járunk, de ez nem volt több barátságnál…

-         - Valóban? – guggolt le mellém Edward és az államnál fogva gyengéden felemelte a fejem. Egyenesen a szemembe nézett, majd megcsókolt. Hosszasan csókolóztunk, majd ijedten váltam el tőle és ide-oda kapkodtam a fejem a két fiú között. „Szerencsére” még egyikük sem nyerte vissza az eszméletét. Rá néztem Edre, egyenesen a szemébe. – Mitől félsz? – kérdezte. Megláthatta a szememben az ijedtséget. – Most nem láthatnak és te magad mondtad, hogy szakítottatok Aidennel, vagy nem? – bólintottam, majd Adrianra néztem.

-         - Aidennel szakítottunk, de… Adrian még mindig a sajátjának tart. Senki sincs biztonságban mellettem, amíg Adrian nem nyugszik, le vagy nem tűnik el. – sütöttem le a szemem és visszafordultam Aidenhez. Teljesen nyugodtan feküdt, úgyhogy vártunk, bár nem tudom, hogy mire… Talán a csodára.

39.rész

Szijasztok! Itt ugyan nem szokásom monológot tartani a részek előtt, de jöttem egy kis közérdekű

Facebook csoport (katt)

infóval. Sokat gondolkoztam magam is és többek is javasolták, így indítottam egy Facebook csoportot az összes blogomnak (I love you, but I hate it..., I lost my dream, or I still have hope?, My revenge) A csopiban tájékozódhattok arról, hogy mikor érkeznek az új részek, feltehetitek a kérdéseiteket és véleményezhettek.

Facebook csoport

 De akkor most már íme itt az új rész. Komiban várom a véleményeteket!

*Két hét múlva*

Gyorsan telt az idő a suliban és szinte észre sem vettem. Csak mentem az órákra, majd vagy Edet kalauzoltam valamerre, vagy Aidennel voltam valahol, ráadásul valószínűleg többet voltam Eddel, mint Aidennel és ez aggaszt. De nem baj. A fő, hogy sikerült felzárkóznom mindenből, behoznom, amiről az utóbbi egy-másfél hónapban lemaradtam.

Egy szombati nap volt. Már egy ideje csak forgolódtam az ágyban, ezért egyszerűen felkeltem és felvettem valami egyszerű ruhát, ugyanis nem volt tanítás. Aidennel készültem a faluba. Pár perc alatt összekaptam magam és lesiettem a lépcső aljára. Aiden ott várt a falnak támaszkodva. Az arca komor volt, és ha jobban belegondolok az utóbbi napokban, tán az utóbbi egy hétben alig-alig láttam mosolyogni. Odamentem hozzá és egy rövid csókkal köszöntöttem. Sajnos még mindig nem sikerült igazi csókot adnom neki. Még mindig ott motoszkált a fejemben Edward. De mostanában őt sem éreztem olyannak, amilyennek régen…

Nyújtotta a kezét, megfogtam és elindultunk a faluba. Inkább csak sétálgattunk egymás kezét fogva, meg betértünk a cukrászdába egy kis édességért, de szinte nem csináltunk semmit. Még egymáshoz sem szóltunk. Az utóbbi időben sokszor volt ilyen, hogy csak sétálgattunk, néma csendben. A szokásunkhoz híven a parkban leültünk egy padra egymással szemben. És csendben vártunk.

-     - Kath… - kezdte halkan, erőtlenül, lehajtott fejjel és leütött szemmel. Ránéztem és teljesen elszomorított, amit láttam. Amit láttam az nem az igazi Aiden volt. Volt valami gond a szemében, ahogy lesütötte.

-     - Valami baj van? – kérdeztem rá kerek perec.

-     - Láttam, Kath. – mondta pár perc csend után, de még mindig nem nézett fel. – Láttam ahogy rád néz…

-     - Ki? – döbbentem le és felpattantam a padról és Aiden elé álltam.

-     -  Edward.  Úgy nézett rád, ahogy én sose fogok tudni, és te is úgy néztél rá, ahogy rám, sose fogsz. – mondta egyhangúan.

-     - Miről beszélsz? – adtam az ártatlant, de tudtam, hogy nem így van. Ekkor változott valamit. A távolba bámulás helyett rám nézett. Láttam a szemében, hogy tudja, hogy ez így nem jó. – Ennyire látszik? – kérdeztem és mélyen a szemébe néztem. Ő pedig rám mosolygott. – Sajnálom, Aiden. Nem tehetek róla, Ed hatással van rám és nem tudok tenni ellene semmit. – sírtam el magam és lehajtottam a fejem.

-     - Ne sírj. – mosolygott rám és kiszedte az arcomba lógó hajtincseket – Már egy ideje tudom, hogy ez így nem mehet tovább. Nem érzem azt, hogy mi… mi igazán egy pár lennénk. – mondta, mire én még jobban elkezdtem zokogni. – És ez nem csak a te hibád. Én sem voltam egy mintabarát. Szinte nem is foglalkoztam veled. Ez így nem mehet. Tudom, hogy mást szeretsz, látom rajtad. Én, szeretlek, Kath, de már nem érzek irántad úgy, mint a barátnőm iránt, inkább, mint egy igaz barát iránt.

-     - Aiden… - zokogtam és a nyakába borultam – Sajnálom... pocsék barátnő vagyok. Megcsaltalak és még most is képes vagyok a szemedbe nézni. Hogy bírsz egyáltalán elviselni?

-     - Nincs mit sajnálnod, te nem bántottál meg, valahogy mindig is éreztem, hogy ez nem fog összejönni, de legalább jól végződhet. – mondta komoran és az ő szemében is megcsillant egy könny. Sose láttam még sírni. Rossz ember vagyok, ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Az a legjobb, ha most barátokként szakítunk…

-     - Aiden! – törtek ki belőlem ismét a könnyek, de tudtam, hogy igaza van. Megtöröltem a szemem és hangnemet váltva folytattam. – Igazad van. – sütöttem le a szemem. -  Ez lesz a legjobb. – fejeztem be és megöleltem. – Szeretlek - suttogtam a fülébe. – Igaz barát vagy. – a szemébe néztem és megcsókoltam. Egy utolsó búcsúcsók. Hátrébb hajoltam és levettem a nyakamból a nyakláncot, amelyiket Aidentől kaptam, majd odanyújtottam neki. – Azt hiszem, ezt nem érdemlem meg. Van, akinek többet jelentene.

-     - Nem, ez a tiéd, csak hogy emlékezz rám… - mondta és visszanyújtotta a láncot. Elvettem és a zsebembe csúsztattam, majd megtöröltem a szemem.

-    - Annyira sajnálom…

-     - Mit? Én szakítottam veled. – nevetett, mire én is felnevettem. Örülök, hogy így kezeli a dolgot, mégis valahol belül rosszul érint a dolog és mardos a lelkiismeret-furdalás. Semmi jele nem volt rajta a korábbi komorságnak. Együtt nevettünk azon, hogy milyen balgák voltunk, amikor megjelent Naomi.

-    - Végre megvagytok! – kiáltotta – Velem kell jönnötök!

38.rész

-         - Vigyázzatok magatokra! – csókolt homlokon anyu, mielőtt felszálltunk volna a vonatra.

Minthogy most lett vége az őszi szünetnek, elég nagy tömeg volt a vasútállomáson. Edward körbe-körbe nézve toporgott mellettem.

-         - Rendben. – mosolyogtam anyura, miközben a szememmel Aident és a többieket kerestem. – Hol lehetnek?

-         - Nyugodj meg, biztos itt lesznek. – nézett körbe anyu is. – Nézd, ott jönnek! – mutatott épp az ellenkező irányba, mint amerre néztem.

Futva ránéztem Edre, aki bólintott és bíztatóan elmosolyodott. Én is mosolyogtam, bár kicsit erőtlenül. Visszanéztem, abba az irányba, amerre anyu mutatott és odarohantam Aidenhez, majd a nyakába ugrottam.

-         - Úgy hiányoztál! – mondta boldogan.

-         - Te is nekem. – mosolyogtam gyengén, miközben kerültem a tekintetét.

-         - Beszállás! – hallottuk a kalauz hangját és elindultunk az egyik vagon felé.

Útközben intettem Ednek, hogy jöjjön velünk és felhúztam magam mögött a vagonba. Eltartott egy darabig, amíg találtunk olyan kabint, ahová, mind a 7en beférünk, de végül sikerült. Beültem rögtön az ablak mellé, mellém pedig Aiden. Majd a többiek. Ed volt az utolsó, aki belépett a kabinba. Ő is leült és szó nélkül tűrte a többiek értetlen pillantását.

-         - Hát ez? – kérdezte Mike, amikor megunta a dolgot.

-         - Feultys lett. – válaszoltam, majd amikor láttam, hogy nem értik folytattam. – Ed is hozzánk hasonló, sőt kiderült, hogy az anyja, anyu legjobb barátnője. A szülei nem akarták, hogy a régi sulijába járjon és anyu ajánlotta nekik a Feultyt. És most itt van.

-         - Komoly? – kérdezte Aiden, miközben hol Edet, hol pedig engem nézett, hisz egész végig egymást bámultuk.

-         - Komoly. – válaszolta Edward komoran és pár pillanatra Aiden szemébe nézett, majd ismét rám. Kezdett kicsit frusztrálni a nézése ezért inkább az ablakon néztem ki.

-         - Akkor üdv a Feultyben! – veregette meg a vállát Matt.

Az út most is a szokványos módon telt. Ashley és Mike nagyon elvoltak, szinte felfalták egymást a tekintetükkel. Naomi Matt vállára hajtotta a fejét és szokása szerint elaludt, Matt pedig a hátát simogatta. Én az ablakba könyököltem, miközben hol Aident, aki a kezemet fogta, hol Edet, aki zenét hallgatott néztem. Viszonylag gyorsan eltelt az idő, és miután megérkeztünk váltottam egy csókot Aidennel, majd Edwardot felkísértem az igazgatóiba. Akkor osztották be a házba. Museos lett. Hurrá! Én is Muse-os vagyok, Aiden borzasztóan fog örülni. L Majd felmentem a szobánkba és kicsomagoltam. Egy-két óra beszélgetés és csajos „unatkozás” után le is feküdtünk, de azt hiszem én sokkal később aludtam el, mint Ashley. Annyi mindenen járt az agyam, mégis valahogyan sikerült elaludnom.

Reggel egy nagy „csattanásra” ébredtem, ugyanis Alice hozzám vágta a párnáját.

-          - Kath, ébredj már fel! – kiáltozta.

-         - Jól van… - ásítottam egy nagyot – Nem kell kiabálni. Hány óra van?

-         - Hát épp ez az! Egy óra múlva kezdődik az óra és még sehol se vagy! – mondta kioktatóan.

Kimásztam az ágyból és előkerestem az egyenruhámat. Miután felvettem, még tollászkodtam egy kicsit a tükör előtt, mire felkötöttem a hajam és megigazítottam a frufrum. Ashley már az ajtóban toporgott, amikor a vállamra kaptam a táskám és lementünk a nagyterembe.

37.rész

Edward? Nem az lehetetlen. Csak néztem döbbenten. Találkozott a pillantásunk és láttam, hogy örül. Láttam a szemén, még ha az arca kifejezéstelen is volt. Ez nem történhet meg velem. El kellett volna felejtenem az alatt az idő alatt, amíg a suliban vagyok és neki is el kellett volna felejtenie engem… A merengésemből anyu zökkentett ki.

-         -- Kath nem akarsz egy kicsit lentebb jönni? – kérdezte, mire mintha áram ütött volna megráztam a fejem, hogy visszazökkenjek a valóságba.

-         --- Jah… ööö… de megyek. – mondtam és a lehető legtermészetesebben elindultam lefelé.

Amikor leértem anyu fél kézzel átkarolt és mosolyogva húzott magához.

-         -- Ő itt az én nagy Kathem. – mondta és egy puszit nyomott a homlokomra én meg kínosan mosolyogtam. Szemem sarkából láttam, hogy Ed még mindig faarccal bámul, de a szeme sarkában aprócska nevetőráncokat véltem felfedezni. Aha! Tehát jól szórakozik! De jó neki!

-         -- Kath? – nézett rám a nő – Erica vagyok. Találkoztunk már. Bár valószínűleg nem emlékszel rám, hisz ilyen kicsi voltál. – mutatta mosolyogva – Épphogy meg tanultál járni. Hogy megnőttél. – kínosan mosolyogtam.

-         -- Igaza van, nem emlékszem…

-         -- Ááá hagyd azt a magázást, nyugodtan szólíts Ericának. – legyintett – Akkor valószínűleg Edre sem emlékszel… - tért vissza a témához, de ekkor Ed anyjára nézett, majd hitetlenül a mennyezetre emelte a tekintetét.

-         -- Anyu, Kathtel ismerjük egymást. Ő az új énekes a zenekarban. – magyarázta kioktatóan – Nem olvasol újságot?

-         Jól van, jól van… - veregettem meg az arcát Erica – Tudod, hogy nem olvasok olyan szennylapokat… És amúgy is hagynod kéne azt a zenekart, sokkal komolyabban kéne foglalkoznod azzal, amihez tehetséged van. És erre tökéletes hely is lesz a Feulty - mondta és kicsit bocsánatkérőnek tűnő pillantással nézett anyura, aki továbbra is mosolygott. Én egy kicsit furán éreztem magam. Szennylapok? Ööö… Majdnem minden újság megírta… Hagyni a zenekert? Kissé értetlenül néztem rá, majd anyura.

-         -- Jól van gyerekek, akkor menjetek fel Kath szobájába és beszélgessetek – rendezkedett – ismerjétek meg jobban egymást! – tapsolt kettőt, majd Ericának intve elindult az étkező felé és belekezdett valami őrülten vicces sztoriba.

Fejemet rázva néztem utánuk. Már túlságosan is ismerjük egymást… De mindegy. Udvarias házigazdaként mondtam Ednek, hogy kövessen, és mint korábban Adriant is, felvittem a szobámba. Amikor felértünk nem szólt egy szót sem, csak nézett ki a fejéből. Beinvitáltam a szobámba és megvártam, míg leül, majd én is helyet foglaltam az ágyamon. Még mindig csend volt. Kezdett már irritálni. Egy idő után meguntam.

-         -- Te ezt mindvégig tudtad? – kérdeztem minimális felháborodottsággal, mire rám nézett és mosolygott. Amikor mosolyog feltűnően édes…

-         -- Fogjuk rá. – válaszolt röviden.

-         -- Mi az, hogy fogjuk rá? – akadtam ki – Itt lenne az ideje, hogy elfelejtselek és Adrianra figyeljek, amikor megjelensz és rám akaszkodsz! Közlöd, hogy mostantól nekem kell megismertetnem veled a sulit! – adtam ki magamból egyszerre. Csendben nézett majd lassan megszólalt.

-         -- Ennyire örülsz nekem? – kérdezte játékos mosollyal.

-         -- Már, hogy örülnék, Ed? Barátom van, de kétszer csókolóztunk… Ez így nem mehet! – hangnemet váltottam és lehajtottam a fejem – Ezt nem tehetem meg Adriannal… nem érdemli meg. – mondtam szomorúan, mire felállt és odasétált elém. Két kezével megfogta a vállam és azokkal a gyönyörű kék szemeivel a szemembe nézett.

-         -- Válassz engem… hagyd ott őt, látom a szemedben, hogy engem szeretsz. – mondta halkan, mire hevesen megráztam a fejem.

-         -- Nem választhatlak téged! Ezt nem tehetem meg, már így is eleget bántottam Adriant! És különben is honnan veszed, hogy szeretlek? Én Adriant szeretem. – már én sem hittem el, amit mondok. Az eszem ezt súgta, de a szívem ellenkezett.

A tekintetem az övébe fúrtam és pár pillanatig csendben néztük egymást, majd egyre közelebb hajoltunk egymáshoz. Az ajkunk lassan összeért és elcsattant a harmadik csók is. Hosszú csók volt, amit sok kicsi követett… teljesen belezuhantam egy vágyálomba és nem akartam kimászni. Csukott szemmel hagytam, hogy Ed irányítson. Már az ágyon feküdtem, Edward meg egyfolytában csókolgatott, amikor kinyitottam a szemem és tudatosult bennem a valóság. Ellöktem magamtól a srácot és összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

-         -- Látod ezért nem szabad kettesben maradnunk… sehol. Ezért kell, hogy elfelejtselek, hogy kiszeressek belőled… De ez nem fog menni, mert egy suliba fogunk járni! Miért? – ültem fel és tekintetem átváltott bánatosba és csalódottba – Miért? – kérdeztem ismét. Rám nézett, egyenesen a szemembe.

-         Kath, tudod, hogy szeretlek, és én is tudom, hogy szeretsz, hisz az előbb mondtad ki. Nem tudlak elfelejteni. – szomorúan néztem rá, majd elfordítottam a fejem. –esküszöm, hogy nem tudtam erről az egészről! – kezdett el védekezni. Éreztem a hangjában, hogy már nem tudja, mit mondjon, és azért kezdi el.

-         -- Chh… - csattantam fel – Még hogy nem tudtál erről az egészről? Tán azt se tudtad, hogy tehetséges zenész vagy? – nevettem fel kínosan, mire hitetlenül megrázta a fejét.

-         -- De képzeld tudtam, csak azt nem, hogy az anyám legjobb barátnője a te anyád… hogy te fogsz majd nekem segíteni a beilleszkedésben… sőt azt sem tudtam, hogy a szüleim elküldenek egy ilyen suliba azok után, hogy én kijelentettem, hogy nem akarom, mert nekem fontosabb az együttes. – magyarázta összehúzott szemöldökkel. Nagyon kínosan éreztem magam és megenyhülten néztem rá, majd felálltam.

-         -- Mindegy, ezen már úgysem változtathatunk, el kell fogadnunk a tényeket. Segítek neked mindenben, de el kell fogadnod, hogy én Adrianhoz tartozom. – közelebb húzódott hozzám és ismét megfogta a vállam.

-         -- Legnagyobb sajnálatomra nem tehetek mást… - sóhajtott – el kell, hogy felejtselek, még ha ez olyan nehéz is lesz. Mégis egy utolsó búcsú… - tudtam mit akar mondani, ezért az ujjam csitításképp az ajkára tettem, majd megcsókoltam.

36.rész

*Kathrina*

A reptéren álltunk a sorban. Vártuk, hogy végre becsekkolhassunk és felszállhassunk a gépre. Feltűnően csendes volt mindenki. Felszálltunk és szokásomhoz híven elővettem az mp5ömet, (amit most szándékosan feltöltöttem indulás előtt :) ) és a könyvet, amit még mindig nem sikerült befejeznem. A fiúk is csendben ültek a helyükön és valahogy, nem tudom miért, de úgy éreztem, mintha kerülnék Edet. Mellém ült le én meg felnéztem rá. Elmosolyodott, de valahogy nekem nehezemre esett a mosolygás. Egyre csak a kb. fél órával korábbi hosszú búcsúzkodás járt az eszemben.  Adrian is kikísért bennünket a reptérre és ez a búcsú most sokkal rosszabbul esett, mint egy átlagos búcsú esett volna. Igazságtalannak tartottam, hogy miatta jöttem el, most meg itt hagyom és nélküle megyek vissza… nekem ez ellenkező esetben nagyon rosszul esett volna. Tisztáznom kell ezt a helyzetet, mind Adriannal, mind Eddel. Az ablak felé fordultam és csak bámultam a messzeségbe. A könyvem valahogy nem tudott lekötni. Egyfolytában járt az agyam, lassanként elhalványultak a búcsúzkodásról szőtt gondolataim és egyre jobban erősödtek a jelen "gondjai". Szöget ütött a fejembe az a dolog, hogy a srácok kerülik Edwardot. Már megint lemaradtam valamiről… valami fontos dologról… Teljesen kiesett a külvilág. Csak agyaltam és agyaltam, nem figyeltem semmire, még a fülemben szóló elhanyagolhatatlanul hangos zenére sem. Csak a gondolataimra. Aztán már azon kaptam magam, hogy felébredek és le kell szállni a repülőről. Ezt az egészet csak álmodtam volna?

*Edward*

 Lehet, hogy jobban megbántottam őket, mint gondoltam? Azóta nem is szóltak hozzám... Hááát kezdjük az elején… Miután nem értem be Kathet, visszamentem a többiekhez és én is kitárulkoztam. Elmondtam, amit el kellett mondanom. Csak döbbent és hitetlenkedő arcokkal bámultak rám.

- Ezt nem hiszem el! - ez volt Jeff első reakciója - Ez már tuti, hogy nem az igazi Ed!

Ha azzal a pillantással ölni tudott volna, már sokszorosan halott lennék! Komolyan meghúztam magam és talán egy pillanatra meg is borzongtam, pedig ez nem igazán jellemző rám. Lesütött szemmel, zsebre vágott kézzel álltam fel és indultam el. Mentem pár lépést, majd egy laza mozdulattal hátrafordultam.

- Sajnálom… nem az én döntésem volt… nem volt beleszólásom… - mondtam nekik búcsúzóul - bár lehetett volna választásom… - tettem hozzá magamban, majd én is leléptem.

Nem szívesen lettem volna a helyükben. Két ilyen komoly dolog… ráadásul egyszerre… "mintha az együttes oszlana fel, bár lehet, hogy ez lesz belőle…" erre a gondolatra kirázott a hideg. Nem az nem lehet! Mégis megértem, ha haragszanak rám és nem akarnak látni... ha jobban belegondolok, ez utóbbira rá tudok segíteni egy kicsit.

*Kathrina*

Amikor felébredtem már épp a leszálláshoz készülődtünk, úgyhogy elraktam a lejátszómat. Nem tudhattam, mi történt mialatt aludtam, de számomra nem sok minden változott. Mindenki csendben ült a helyén és nem szólt a másikhoz. Edward lesütött szemmel, karba tett kézzel várta, hogy landoljunk és valahogy éreztem rajta, hogy valami nincs rendben. Landoltunk és leszálltunk. Mentünk a csomagjainkért, majd elindultunk kifelé. Mark, Dave és Andrew vártak rám és tettetett mosollyal mentem oda hozzájuk. Odaadtam a holmiaimat a sofőrünknek, majd visszamentem a srácokhoz.

- Hát… számomra nagyszerű volt ez a két hét… - kezdtem és figyeltem a reakciójukat. Lehajtott fejjel hallgattak. – Sajnálom… - egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában - Ha nem tudtok megvárni, valamikor majd csak találkozunk… Sziasztok... Örvendtem… - köszöntem el és elindultam Mark-ék felé.

Dave valahogy tudhatta, hogy most nem alkalmas, így kivételesen nem ugrott a nyakamba. Már majdnem odaértem hozzájuk, amikor meghallottam Jeff hangját a hátam mögül.

- Várj! - kiáltotta, mire megálltam és hátrafordultam. Gyengén elmosolyodott és odajött. - Meg fogunk várni... tegnap a próbán rájöttünk, hogy nélküled már nem lenne ugyanaz a British Singers - mondta és elröhögte magát - és különben is, ha itt vagy, akkor Will legalább nem énekel olyan hamisan. - bökte oldalba az éppen akkor oda érkező srácot, mire az sértetten felhúzta az orrát.

- Hiányozni fogsz... - mondta sírást tettetve és közben röhögve Theo, majd megölelt. Nem értettem az egészet. Most akkor mi van? Amint kiszabadultam Theo karjai közül, sorba jött Jeff és Will is. Felkészültem, hogy Ed is sorra fog kerülni, de őt nem láttam sehol… felszívódott. Ez egy kicsit elszomorított.

- Akkor ugye nincs harag? – kérdeztem félénken, aprócska mosolyt erőltetve az arcomra, mire nevetve megrázták a fejüket. Elköszöntem és vidáman mentem Markékhoz. Félúton széttártam a karom jelezve Davenek, hogy jöhet, ő pedig kapott az alkalmon és úgy a nyakamba ugrott, hogy majdnem hanyatt estem.

- Annyira jó hogy itthon vaaaaagy! - mondogatta, miközben a nyakamba csimpaszkodott.

- Te is hiányoztál nekem. - nyögtem ki nagy nehezen.

Mark nevetve jött oda hozzánk.

- Na, gyertek! Anyád már nagyon vár-fordult felém, majd kimentünk.

Andrew már a kocsinál várt és beszálltunk - én még mindig az öcsémmel a nyakamban- és elindultunk. Nemsokára haza is értünk és én boldogan rohantam fel a lépcsőn. Anyu a nyitott ajtóban várt karjait széttárva. Odamentem hozzá és megöleltem. Minthogy majdnem minden nap beszéltünk, így nem tudtam sok újat mondani, ezért a szokványos "hazaértem és meséljek el mindent program" elmaradt. Ehelyett felmentem a szobámba és kicsomagoltam. Pontosabban átcsomagoltam és előkerestem a sulihoz a fontosabb holmiaimat, azokat gyömöszöltem bele a nagyobbik bőröndbe, hogy ne kelljen annyit cipelni… mármint annyi táskát… Majd átöltöztem, mert anyu azt mondta, hogy várunk valami mágus ismerősöket, akiknek a fia most vált iskolát és a Feultybe fog járni. A második évfolyamra és nekem kell majd segítenem neki beilleszkedni. Ezért eljönnek, hogy a srác megismerjem, amikor állítólag kiskorunkban már találkoztunk… O.o. Ufff… Még egy srác... Nincs nekem elég bajom evvel az öttel? Kell még egy?...

Tehát átöltöztem. Megpróbáltam, minél normálisabbnak, lazábbnak és szimpibbnek látszani, ezért egy kicsit mélyebben kivágott világosszínű blúzt és egy farmer sortot vettem fel. a hajamat egy halványrózsaszín hajpánttal hátrafogtam. Mire mindezzel végeztem, már hallottam anya hangját, amint lehív. Kicsit még megigazítottam a hajam és a lehető legtermészetesebben indultam el lefelé a lépcsőn. Végig csak a lépcsőfokokat bámultam, majd csak az utolsó lépcsőforduló után néztem fel. Egyenesen az ajtóra. Egy házaspár állt ott. Egy fiatal nő és egy nála kicsivel idősebb férfi. A férfi épp Markkal rázott kezet, a hölgy pedig anyuval ölelkezett meg nevetgélt. Biztos régi jóbarátnők… A fiuk valahol a hátuk mögött lehetett, mert nem láttam. Majd a férfi odébb lépett és megpillantottam… Teljesen ledöbbentem…

35.rész

- Srácok beszélnem kell veletek! - mondtam már sokadjára, amikor bent ültünk a stúdió kávézójában. A fiúk ugyanis egyfolytában csak a tegnapi napról magyarázták, hogy milyen nagy volt, meg hogy nem tudom miről maradtam le. Valamiért nem igazán voltam rá kíváncsi. Egyáltalán nem figyeltek rám. Egyáltalán.

- Ha hazaérünk, nekem vissza fogok menni a sulimba- bukott ki belőlem, viszonylag hangosan, mire csend lett és mind rám néztek, majd Will elröhögte magát.

- És? Attól, hogy popsztárok vagyunk nekünk is kell tanulnunk - mondta lazán - majd délutánonként összefutunk. - mondta mire mindannyian bólogattak, csak Ed ült csendben lehajtott fejjel.

- Nem értitek! Én… hogyismondjam... egy afféle… - mi is erre a jó szó? - egy bentalkásos magánsuliba járok, csak karácsonykor jövök legközelebb haza. - magyaráztam, mire lefagyott a mosoly az arcukról, (szintén) csak Ed nézett némi reménnyel telve.

- El fogsz menni? - kérdezte némi lemaradással Theo, de azt hiszem ennyi idő kellett neki, hogy felfogja. - Nem mehetsz el! Veled sokkal jobbak lettünk! - Ezt egy koncertből állapította meg? Wow! Jó az ítélőképessége! Habár… ennek így semmi értelme nincs, már akkor tudnom kellett volna, hogy vissza kell mennem, amikor elfogadtam az állást. Mit gondoltam? Tudhatta volna, hogy a két dolog nem fér össze… attól, hogy Bradnek megy, nekem nem biztos, hogy fog. Úgy tűnik egyelőre ennyi volt az énekesi karrierem. - Sosem találunk még egy ilyen jó énekest, mint te!

- Nyugi vissza fogok jönni. - nyugtattam őket - megpróbálok minél hamarabb… de ha nem tudtok megvárni - hajtottam le a fejem - találkozunk egy fél év múlva, valamikor egy koncerteteken. - mondtam kissé szomorúan és elindultam - Holnap találkozunk, egy napot még biztos velem kell töltenetek. - intettem nekik búcsúzóul.

Visszamentem a hotelbe. Összeszedtem a holmiaimat és felkészültem a holnapi utazásra. Amikor végeztem a csomagolással felhívtam anyuékat skypon és örömmel jelentettem be Davenek, hogy megyek haza, mire komolyan ugrálni kezdett örömében. Az én édes kedves öcsém!

*Edward*

Kath csak ült velünk szemben és vártam, hogy mit akar mondani, mert nekem is beszélnem kéne a csapattal valami fontos dologról. Nem tudom, hogy fogom elmondani nekik. Csak lesütött szemekkel vártam, hogy mikor mondja már és nem figyeltem a fiúkra, akik végig a tegnapi napról sztorizgattak. Nekem nem is volt olyan érdekes, hisz ot voltam, de láthatóan Kathet jobban izgatta, hogy elmondja a mondandóját. És végre kimondta... teljesen ledöbbentem... Ezek után kicsit egyszerűbb bár kicsit kényelmetlenebb lesz nekem is emondanom, ami nyomja a szívem. Elmondta... körbenéztem... nem csak én döbbentem le, hanem a többiek is, de ők kicsit másképp, főleg miután elmagyarázta a dolgot. Kezd egyre jobban tetszeni, bár nem biztos, hogy az amire gondolok. Beszélnem kéne vele négyszemközt... de mi van, ha mégsincs igazam? Akkor hülyét csinálok magamból, ráadásul bajba sodrom magam is és a szüleimet is... De ekkor Kath elrohant.

-Holnap találkozunk, egy napot még biztos ki kell bírnotok velem- mondta búcsúzóul és kiment.

Felpattantam és elindultam utána. Kicsit se nézhettek hülyének, de az biztos, hogy furcsállták a dolgot.

-Kath, várj! Várj!-rohantam utána kiabálva, de úgy tűnik nem hallotta... vagy nem akarta meghallani.

Megálltam és a térdemre támaszkodva kifújtam magam.